PLUS7dní – Jojo utazása Európán és Ázsián keresztül: Baleset és kórházi látogatás

Copyright © 2018 Expedition Citroën C3 Europe - Asia for 60 days

Azon a napon Jojo-nak 900 kilométer volt a háta mögött. Az Európán és Ázsián keresztül vezető útján épp Oroszországban tartózkodik. 

“Az ősz Szibériában fantasztikus. A sárga, zöld, narancs és okker színű fák keveréke szemet gyönyörködtető és az ember nem tud betelni a látvánnyal. Nálunk ilyet nem látni. Hová tűnt a mi szlovák őszünk? Az utolsó években nem találkozom vele. Egyik nap meleg van, másnap már téli kabátban vagyok. Itt Szibériában átéljük azt az őszt. Ez valóban egy élmény.” – kezdi a szokásos beszámolóját az utazásról.

“9-10 órája úton voltunk már, amikor rájöttünk, hogy még nem ettünk. Így megálltunk egy benzinkúton.” A hanglejtéséből már érezzük, hogy most jön a neheze. Már onnan tudjuk, hogy az úton nehézségek léptek fel, amiről Jojo beszélni kezd, hogy elhalkul, amikor mesél. Hasonlóan csendesedett el most is. “Miután ettünk, visszaindultunk az autóhoz. És akkor szerencsétlenül léptem és megrántottam a lábam.” Már sejtjük, hogy vezetni ebben az állapotban nem egy leány álom. Szeretnénk Jojonak hasznos tanácsokat adni, recepteket nagyanyáinktól duzzanatra, borogatásra, vagy elirányítani őt a lehető leggyorsabban a legközelebbi sürgősségire. De próbáljuk meg ezeket megvalósítani olyan valakinél, aki egy ismeretlen világban van, több ezer kilométerre tőlünk, ráadásul egy erős elhatározással, hogy befejezi az utat, ahogy tervezte. “Eljutottam az autóig, de sejtettem, hogy ez fájdalmas és kellemetlen lesz. A legközelebbi hotel kb. 160 km-re volt. Tempomattal kibírtam.” – írja le a történteket. Nekünk világos, hogy ez az állapot szakértői szemet kíván, de Jojonak ebben a pillanatban ez még nem volt világos. Elfoglalt az utazással és a misszióval, amelyben épp van, csak nem töri meg egy baleset.

“Megálltunk a legközelebbi hotelben, amely kb. 160 km-re volt. Nem volt egy Hotel Broadway, inkább egy kis szálloda, amelynek a homlokzatán török szimbólumok voltak. Állt ott egy fiatal férfi, aki bekísért bennünket és rögtön adott egy gyönyörű szobát. A mi szemszögünkből nem egy luxus, de orosz mércével meglehetősen luxus. Eltekintve attól, hogy a fürdőszoba körülbelül olyan nagy, mint a szoba maga. Óriási toalett, bidé, mosdókagyló, plusz még egy helyiség, ahol a kád van és egy nagy zuhanyzó fülke. Az eldugott török szállodának felvidított.”

A szállodában vacsoráztak. Rendeltek salátát és egyszer csak felállítottak előttük egy nagy tányért tele görögdinnyével, füge itallal, az asztal mozgott a sok finomság alatt. “Oda ült hozzánk a tulajdonos, aki egy évet élt Budapesten. Az egykori rezsimnél a hadseregben szolgált. Elkezdtünk beszélgetni, kézzel-lábbal próbáltuk megtalálni a kommunikáció módját – az oroszon keresztül, magyarul, szlovákul….Letett elénk egy üveg vodkát, mint a cég ajándéka. Nem utasítottuk el, azután az órák után, amit utazással töltöttünk, még ittunk egyet a tulajdonossal a régi idők emlékére. És hirtelen emberek között ültünk, akik arról érdeklődtek, hogy honnan vagyunk, hová megyünk, mi pedig érdeklődtünk a családjukról, a munkájukról az életükről….”

Felmerült sok kérdés, sok válasz. A kellemes vacsora után Jojo és Zoli megemlítették, hogy mennek aludni. Mivel az utazásuk reggel ötkor kezdődik újra és muszáj erőt gyűjteniük a további kilométerekhez. A sánta Jojot azonban nem engedte a tulajdonos a szobájába. Elhatározta, hogy segít neki, így azonnal elvitte a helyi kórházba. “És innentől a történet teljesen más, egy sztori önmagunkról, amikor megállt az ember esze. Vittem magammal az útlevelemet, minden biztosításomat, amire szükségem lehet, iratokat, pénzt, hogy semmi meglepetés ne érjen. Az első sokk az volt, hogy bementünk egy épületbe, amelynek vas ajtói voltak. Úgy hatott, mint a börtön, vagy fogda, nem mint egy kórház. Az ajtó mögött fény, biztonsági őr és az egész váróban – alacsony mennyezet, szűk ajtók. Régi, beleértve a berendezést is. Kopott padok…nem tudtam fotózni, mert a mobil el volt dugva. A hotel tulajdonosa cipelte a papírjaimmal együtt és vigyázott rá, vigyázott rám és igyekezett segíteni nekem. Lassan már a karjaiban akart vinni. Nagyon kedves és közvetlen volt. Azonnal mindent megoldottak. Pár pillanat múlva a vizsgálóban voltam, aminek ugyan volt ajtaja, de nem zárták. A procedúra, amikor belenéznek az útlevélbe, le kell írniuk a nevedet, kimondani, hogy Jozef…A Samek teljes abszurditás, azt elolvasni sem tudják. Úgy tűnt, hogy a doktor urat felébresztették. Az érdeklődés valóban felkelt benne, hogy idegen vagyok. Megvizsgálta a lábamat. Tollal rajzolt egy keresztet és elküldött röntgenre. Pár métert mentünk három ajtón át. Szörnyen szomorú érzés volt. Mint amikor az ember filmeket néz, ahol vezetik az embereket át a folyosókon valahová fogságba. Szörnyű benyomást keltett, biztosan nem vinném oda soha a gyerekeimet. A berendezés mint valamilyen B kategóriás horror filmben. ” Jojo-n elvégezték a röntgent. Szörnyű zaj, csapkodás, másik szörnyű zaj – röntgen a 80-as évekből. Három perc, az orvos megnézte, hümmögött, hogy semmit nem lát, de gipszelni biztosan szükséges. “Én erre már ellenkeztem, hogy gipszet biztosan nem. A gyógyszertárban újra átkötöztek, adtak gyógyszereket. Nagyon megköszöntem és hihetetlen gyorsasággal kint voltam, mert a lábamat gipszeltetni nem akarom. A tempomatnak köszönhetően a lábamat nem kell úgy erőltetni.”

A kivizsgálás után visszamentek a szobába, ahol erőt gyűjtöttek a következő útra. Várt rájuk a Bajkál tó, ahol terveztek egy kis pihenőt, fürdést és legalább egy pillanatnyi lelassulást.

Autor: Janka Fialová

Kiadta

Szólj hozzá